Szöveg+képek

Megint régóta nem volt bejegyzés. Pedig most egyre jobb kedvem van.

Zsinórban nem is tudom hányadik napon süt a nap, végig, a szobám csodásan szárad, ma volt az első olyan nap amikor nem fintorogtam amikor beléptem a szobámba (a bűztől). Fizetést is kaptunk, és ha ez nem lenne elég akkor még hihetetlen idióták is vagyunk:)
és még az se szegi kedvünk hogy több napja álmatlanságban szenvedünk. Konkrétan napi 3 órát alszunk, és teljesen felborult minden biológiai óránk.

Sok minden nem történik amúgy. Tegnap hülyültem rengeteget a Koreai srácokkal, nekik is van elég bajuk... meg a török srácokkal is egész jóban kezdek lenni. Hiába egyre inkább azt vélem felfedezni, hogy valamilyen szinten mindenki ugyanolyan. Erre újabb példa a török srácok: nem igaz hogy itt nincsenek bárok, meg lányok, meg semmi. Elképesztő... most erre mit mondjak?

Ha le akarnám írni, hogy milyen dolgok dobják fel az ember napját akkor arra nem lenne elég ez a blog, meg untatni sem akarlak benneteket, de azért mesélek:

Ma elmaradt Badr órája, vagyis nem elmaradt, csak Badr nem volt jelen, de helyette jött egy kuwaiti lány aki elég érdekes dolgokat szokott mutatni. Most a ruhákról tartott előadást, ami jó volt.
A lányok öltözködésénél folyton arról beszélt hogy ezeket a fekete dolgokat temetéskor használják. Sok ilyet mutatott komolyan, nem is váratott magára sokat a válasz: Kenan (orosz): Sokat jársz temetésre?
Hátul ültünk, el tudjátok képzelni hogy szegény csaj magyaráz a kultúrájáról, mi meg próbálunk nem megfulladni a röhögéstől ettől... XD

Aztán higab: fejkendő, mindenki tudja miről van szó. Csaj magyarázza hogy a meleg miatt nagyon könnyű és nagyon lágy anyagból van, és annyira nincs benne anyag, hogy áttetsző. Most az egyik török srác szólt be hidegvérrel: lehet vele halászni.

Ezek után úgy döntöttünk nem megyünk be Iman órájára, mert... dolgunk volt nah! Pénzt kellett felvenni:)
Mint utóbb kiderült nem volt semmi a téma: legrosszabb és legjobb pillanatok az életedben. Nekem Ewa a lengyel csaj mesélte, hogy mekkora durva volt amikor egy két ember elmondta, hogy meghalt az apja, vagy valakije és hogy az volt a legrosszabb pillanat az életében. Egyrészt ennyire nem ismerjük egymást (mondjuk aki ezt a kérdést ennyire komolyan veszi abban is van valami bibi), szóval kicsit személyes téma, másrészt itt az a szokás hogy ha valaki befejezte a monológját akkor a csoport dicséretképpen megtapsolja, élen a tanárral, szóval hasonló groteszk dolgok fordultak elő:
"Meghalt a családom egy autóbalesetben, Én nem mert éppen nem volt kedvem elmenni a közértbe velük"
"Very good (taps), nice (taps)"

Rafallal felvettük a pénzt Khalidiyyában aztán vissza a suliba, vagyis az Afaq nevű szerkesztőségbe, ahol megint elüldögéltünk fél órát és semmi nem történt, szal leléptünk. Mivel fizetésnap volt, meghívtam magam egy nem kaffeteria ebédre amit nem mondhatok jónak, de mindenesetre más volt. Utána a szokásos: szakan és elvagyunk.

Theoék voltak Marina Mall-ba, Én majd Hawalliba akarok menni körbenézni, mert lehet veszek egy két dolgot.

Nahjó nem megy ez ma nekem (kb 1 órája írom ezt a bejegyzést)... Képek!

Amikor mentünk vissza a szakanhoz elkapni a buszokat, akkor jött velünk Miss Tajwan és Miss Kína. (senki nem volt a környéken, ezért engedtünk meg ilyen "közeli" képet)

Két veszélyes arc. Rafal magasabb mint Én, de ennek ellenére még mindig úgy érzem hogy Hobbit országba csöppentem (Ő is). Jah és ez a téli holmink. Ennél melegebb nincs, de úgy néz ki nem is kell.
Szobámból a kilátás. Igazából a kép nem tudja visszaadni de valami gyönyörű volt (mondjuk egy DSLR vissza tudná...) Ami aggasztó dolog az a buta gyárkémény...

Elkezdődött az iskola, insaallah...

Ma nagyon elszámítottam magam, mert nem hittem volna hogy ilyen rossz lesz felkelni. De sikerült. Hozzá kell még szoknom, mert az utóbbi időkben nagyon nem ez volt a trendi...
A srácokkal kihagytuk a reggelit. Egyikünknek sem volt kedve enni. Háromnegyed 9-re sikerült beérni a Markaz lugatba. mi voltunk az elsők... Mivel senki nem volt, és nem tudtuk mit kell csinálni, bementünk a titkárságra lejelenteni magunkat. Nem tudom hogy jött, hogy ezt kell csinálni, de a végén kiderült hogy ez volt a helyes. Itt az arab néninek be kellett mondanom a nevünket, aki arab átírással lekörmölte azt. Nahh itt voltak problémák. Megkérdezte mi a nevem: Schandl Bálint. Elkezdte leírni... aztán az istenért sem értette. Megkérdezte hogy mi a nevem: mondom még mindig Schandl Bálint.
Jójó... de akkor Bálint az apjának a neve? Én: mivan? nem tudom feltűnt-e de európai vagyok, nem arab. A nevem is elég európai. Most akkor mi a neve?
Nah neeeeeee most komolyan itt tartunk még hogy a tetves nevemet amit elmondtam neki nem tudja leírni? Magyarországon is szoktak bonyodalmak lenni, de egészen más keletűek. Végülis egy idő után végeztünk. Képzeljétek el az Indonéziaiak családnevét...:D

Ezután tudjátok mi következett? Vártunk. Időközben befutottak a Reniék, a többi vágottszemű kiscsaj, meg a kazahok. Mi srácok eléggé összerázódtunk úgy érzem, és a jövőben az csak fokozódni fog. Két koreai, 4 vagy mittomén mennyi indonéz, 1 kazah srác ( a másik olyan nyuszinak tűnt, Ő nem is vállalta a délutáni programot) és az 1 fasza magyar. Bementünk az osztályterembe, miután megjött Ibrahim az intézetvezető. Kedves, jófej arcnak tűnik. Olyan szórakozott profnak. Nem néz ki arabnak, de az. Az osztályteremben hihetetlen hideg volt, szal holnap már pulcsiban megyek, ja és még szerelték... no comment.
Beültünk, elmondta Ibrahim hogy ki Ő és mi lesz itt, meg hogy mindig késni fog (kössz Reni a fordítást) meg hogy kevés tanár lesz. Fasza lesz. Aztán bejött fogalmam sincs kicsoda (valszeg egyik tanár) és elkezdte intézni a csopikat. Bemutatkozunk neki, mondtuk hogy mennyire tudunk arabul, aztán felmérte-megkérdezte a tudásunk, hogy mégis melyik csoportba kerüljünk. Én temrészetesen a kezdő csoportba kerültem. Nem értettem hogy a tanár mit mond, de adok magamnak egy hónapot hogy ezt a kis fogyatékot meggyógyítjuk.

Fél órája voltunk a Markaz Lugatban amikor is vége lett az első tanítási napnak, mondván hogy mára nem volt semmi sem kijelölve... Hmm. Akkor ott dumáltunk kicsit, meg szerencsétlenkedtünk. Az egyik koreai felvette hogy menjünk Khalidiyyába, a másik campusra. Elvileg Reniékkel lettem volna, és elmentünk volna egyet kávézni, de túl sokat tököltek még a markaz lugatban (internet jelszavat akartak kérni: mondtam nekik hogy 2-3 hónap, meg különbenis, nekem itt csimbókokban lógnak a user nevek és passwordök, csak éppen bhatom), meg úgy voltam vele, hogy Suwaikh-ot már nagyon ismerem, nem fog ártani ha meglátogatom a másik campust.
Elmentünk busszal ami vicces volt, mert lányok is voltak a buszon. Ilyen még nem volt:) kb 1 órát ültünk a végtelen dugókban amikor is sikerült megérkezni. Azzal kezdődött hogy nem akartak beengedni minket a kapun. Én voltam elöl, nekem mondta az őr hogy ID pls. Az nincs. Akkor nem lehet bemenni. Elővettem az útlevélfénymásolatom és a kezébe nyomtam. Hát jó, de ezzel sem enged be. Amint ezt kimondta, kifújta a papíromat a szél a kezéből. Nah nekem is csak ennyi kellett, fogtam és egy elegáns mozdulattal átgyalogoltam a biztonsági őrőn (mindneki vékonyabb és alacsonyabb mint Én) és elkezdtem üldözőbe venni a papírom a camupuson. Mögöttem még 7-8 társam pedig nem nézett se istent, se embert bejött a kapun:)) Szegény biztonsági őr.
Így fordult elő hogy bementünk a khalidiyya campusba, ahol konkrétan mi voltunk az EGYETLEN külföldi (vagyis nem arab kinézetű). Baromi vicces volt, a koreai gyerek ahhoz hasonlította hogy mi vagyunk a majmok az állatkertben ahogy a campuson keringünk 8an és fingunk sincs semmiről. Keressünk caffeteriát. Megtaláltam. Bementem az egyik ajtón mert nagyon tetszett. Ámultam és bámultam... úrsiten ezeknek külön fagyizójuk van, meg ilyen baromijó kávézójuk, meg külön gyorséttermük. Ott álltam a bejárattól 5 méterre belül és nem értettem a többiek miér tnem jönnek be, és miért kiabálnak. Körülnéztem, MINDENKI engem nézett és csak lányok voltak. Hehh nézd már, ennyi lányt sem láttam egy helyen eddig. Aztán leesett... Hopp.

Miután eldöntöttük hogy nem akarunk beülni kajálni, leültünk egy nagyobb árnyékos részre, a lépcsőre. Megint csak majom effektus. Menjünk haza.

Hazaút is durván hosszú volt, de találkoztam egy Ali nevű sráccal, iráni, és nagyon jóban volt az elöző magyarokkal is (bazdmeg és társai mentek neki), és úgy nézki velem is jóban lesz. Jó sokat dumáltunk, és délután fel is hívott, meg miközben írom ezt a blogot aközben is. Programot szervez, unatkozik. Király:)
Hazafelé egy amerikai lány lökte a rizsát, nem tud arabul, muszlim. Furcsa párosítás volt.

Szóval a mai nap fasza volt. Úgy nézki szereztem egy új barátot, az indonéz arcok hatalmas jófejek, és a koreaiakkal is nagyon jól kijövök. Jó volt ez a nap.

Ma este nem leszek mert Ali talált valami programot. Nem hagyhatom ki.