Több kép a galériában.
Tegnap nagyon jó napom volt. Igazából semmi érdekes nem történt, de nagyon jól éreztem magam, olyan furán és érdekesen, de hatalmas élmény volt. Számomra legalábbis. Megpróbálom szavakba önteni.
Nos mint tudtuk, Reni elutazik Irakba, a családjához. Meghívott engem hogy kísérjem el a határig. Örültem hogy elhívott, kíváncsi is voltam, meg bármi jobb mint a szakanban lenni.
Tegnap (Hétfő) reggel 11-re itt is voltak értem és mint kiderült jött velünk az új srác, egy brazil fiú. Alexnek hívják, ugyanúgy van itt mint a két magyar korábbról, azaz 1 hónapig látogatja a Mubarak kórházat. Jó fej. Az autóban volt még Reni is, meg Achmed is, szintén doktorjelölt.
Reni mivel irakba megy, egyedül: nem nézhetett ki európaiul. Beöltözött, mindenhol takarva volt, feketében, és természetesen higabot is vett fel. Fantasztikusan borzalmas volt. Reni úgy nézett ki mint egy 80 éves banya. Szegény... (megengedem hogy kommentelj egy bazd+-et :D)
Az autóban dumáltunk meg hülyültünk, meg Achmed folyamatosan fel akarta hívni Reni nagybátyját vagy az apját aki a határon túl volt. Ezzel eddig nincs is baj, de a vezető is Ő volt, a kuwaiti forgalomban. Ő azt mondja jó vezető, Én ezt nem tudom ennyi idő alatt megítélni, de szerintem veszélyes volt. Achmed, tessék jobban figyelni.
Hamarosan kiértünk Kuwait Cityből, és az autópályán, a semmi közepén találtuk magunkat. Komolyan nincs semmi, 3 sávos autópálya, póznák oldalt, Burger King az iraqi határtól 70 kilométerre, és fekvőrendőr az autópályán, mert hogy checkpoint... Ez azért durva, de elnézzük. Vezetőnk természetesen megint nem figyelt, de a fekvőrendőrt nem kaptuk be kiló-negyvennel, hálistennek.
Ahogy közeledtünk Irak felé annyira volt lepusztultabb a környék. Több pózna lett, és feltűntek farmok, ahol fákat, illetve gyümölcsöt-zöldséget termesztenek. Ezek aranyosak. Egy kis zöld a sivatagban. Eszembe jutott, hogy most mit is csinálok. Egy autóban ülök és éppen az iraki határ felé robogok a sivatagban, ami meglepően közel van.
Jobb oldalt olajkút: 1 darab, nem lángol, de mögötte valami igen. Érdekes látvány volt az is. Bal oldalt szitává lőtt, szétrobbantott, üres, romos épületek. Némelyikre még a vezetékpózna is rádőlt. Nem tudom hogy miért hagyták ezt úgy, mindenesetre ilyet is ritkán lát az ember. Legalábbis Én.
Lassan megérkeztünk, a Kuwait Citytől cirka 90 km-re lévő határhoz. Begurultunk a határátkelőhöz, ahol volt pár rendőr... Itt a brazil sráccal fényképezőgép elő, és nagyon óvatosan csináltunk fényképet. Megkérdeztük, hogy át lehet-e menni, vagy hogy mennek itt a dolgok. A határőr felhívta a figyelmünket hogy csak busszal. Ott áll a parkolóban, tessék odamenni, ingyenes, felszállnak és átjönnek. Wáó. Ennyi. Karnyújtásnyira Iraktól. Ez volt az a pillanat amikor úgy voltam vele hogy furán érzem magam.
Visszakanyarodtunk a parkolóba ami nem volt messze. Az egész olyan üresnek, kihaltnak hatott attól függetlenül hogy voltak autók,meg voltak emberek is. A parkolóban, Achmed lebeszélte a sofőrrel a dolgokat, elbúcsúztunk Renitől akin látszott hogy nagyon izgul és kész. Busz elindul, el a határ felé, mi meg megcélozzuk gyalog a kis élelmiszerboltot ami a határ mellett van. Reninek integetek, Nővéremnek meg írok egy SMS-t hogy éppen sétafikálok a párszáz méterre lévő iraki határ felé. A koncepció a következő volt: megvárjuk amíg Reni a túloldalról hangot ad. Addig meg reggelizünk. Vettünk, fagyit, csokit, sajtos cuccot. Jól betömtük, és közben dumáltunk mindenféléről.
Reni a buszon
Már csak a katonai szerkó kellene és mehetnék jenki katonának
Mögöttem a határ
Komolyan nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy a kis Bálintka egy kuwaitival és egy brazil sráccal fog az iraki határon egy lepukkant élelmiszerbolt elött reggelizni, és az élet nagy dolgairól beszélni. Valahogy kétlem hogy ez normális lenne. És abban is biztos vagyok ezek az élmények hatalmasak. Hány olyan embert ismersz Kedves Olvasóm aki ilyen dolgokat csinál? (lehet kommentelni)
Körülbelül egy óra reggelizés után úgy döntöttünk hogy menjünk hazafelé. Reni átért, jól van (azt hiszem).
Nagyjából 10 perce mentünk az autópályán amikor oldalt megláttunk egy adag tevét. Szabadon. Mi sem természetesebb mint hogy félreállunk a leállósávba és becaplatunk a sivatagba megsimogatni a tevéket. Volt tevepásztor is egy szudáni arc, aki kedves volt, mondott pár dolgot a tevékről, meg megengedte hogy megüljük a vezértevét. Nekem nem volt túl sok kedvem ehhez. Aztán el kellett futnia mert 6-8 teve elkezdett elmászni az autópályára. Egy ideig egyedül voltunk 3 tevével, néha beszartunk amikor elkezdtek felénk ügetni, de összességében nagyon jó fejek, sokat hülyültünk:)
A szudáni pásztorral
(több kép a galériában)
Szudáni pásztor visszajött de nem járt sikerrel. Ötlet: gyere velünk, autóval vagyunk és összeszedjük a tevéket. Három sávos autópályán néha kamionok, autók suhantak ám szerencsére nem volt nagy a forgalom. Tevéből viszont rengeteg lófrált az utakon. Nagyon vicces volt. Ilyet is ritkán látok. Olyan tipikusan klisés volt az egész. Autópályáról tereltem vissza tevéket a sivatagba. Pipa:)
hazafelé menet Alex bealudt, Achmeddel ketten dumáltunk mindenféléről. Autókról, kuwaitról meg egyéb témákról. Az Avenuesba mentünk ami nem volt érdekes, baromira untam már. Órákat és napszemüvegeket néztünk mert a brazil gyerek azt akar venni. Éhesek voltunk és fáradtak. Nah az éhséget egy méregdrága étteremben hagytuk ott. Egy régi '40-es évekbeli amerikai étteremben: Jhonny Rocket (ha ez mond valamit). Hihetetlenül finom volt, egyszer ki kellett próbálni, de az árait nem lehet finanszírozni az ösztöndíjból.
Záróakkordként pedig ez a csoda állt a parkolóban. McLaren Mercedes SLR cabrio. Elképesztően jól nézett ki, csináltam is róla 1 jó fényképeket és sok rosszat. Jah és rossz helyen parkolt, de Ő megteheti. Olvadoztunk tőle...
Nos ennyi volt az Én kis kalandom hétfőn. Mint ahogy az elején is írtam, lehet hogy semmi különleges nem történt, de Én valami hihetetlenül élveztem és nagyon örültem hogy elmehettem. Reméljük a második félévben majd egy babiloni kiruccanás is lesz belőle és akkor valóban át is lépem a határt, de ezek csak tervek-álmok egyenlőre.
Nos mint tudtuk, Reni elutazik Irakba, a családjához. Meghívott engem hogy kísérjem el a határig. Örültem hogy elhívott, kíváncsi is voltam, meg bármi jobb mint a szakanban lenni.
Tegnap (Hétfő) reggel 11-re itt is voltak értem és mint kiderült jött velünk az új srác, egy brazil fiú. Alexnek hívják, ugyanúgy van itt mint a két magyar korábbról, azaz 1 hónapig látogatja a Mubarak kórházat. Jó fej. Az autóban volt még Reni is, meg Achmed is, szintén doktorjelölt.
Reni mivel irakba megy, egyedül: nem nézhetett ki európaiul. Beöltözött, mindenhol takarva volt, feketében, és természetesen higabot is vett fel. Fantasztikusan borzalmas volt. Reni úgy nézett ki mint egy 80 éves banya. Szegény... (megengedem hogy kommentelj egy bazd+-et :D)
Az autóban dumáltunk meg hülyültünk, meg Achmed folyamatosan fel akarta hívni Reni nagybátyját vagy az apját aki a határon túl volt. Ezzel eddig nincs is baj, de a vezető is Ő volt, a kuwaiti forgalomban. Ő azt mondja jó vezető, Én ezt nem tudom ennyi idő alatt megítélni, de szerintem veszélyes volt. Achmed, tessék jobban figyelni.
Hamarosan kiértünk Kuwait Cityből, és az autópályán, a semmi közepén találtuk magunkat. Komolyan nincs semmi, 3 sávos autópálya, póznák oldalt, Burger King az iraqi határtól 70 kilométerre, és fekvőrendőr az autópályán, mert hogy checkpoint... Ez azért durva, de elnézzük. Vezetőnk természetesen megint nem figyelt, de a fekvőrendőrt nem kaptuk be kiló-negyvennel, hálistennek.
Ahogy közeledtünk Irak felé annyira volt lepusztultabb a környék. Több pózna lett, és feltűntek farmok, ahol fákat, illetve gyümölcsöt-zöldséget termesztenek. Ezek aranyosak. Egy kis zöld a sivatagban. Eszembe jutott, hogy most mit is csinálok. Egy autóban ülök és éppen az iraki határ felé robogok a sivatagban, ami meglepően közel van.
Jobb oldalt olajkút: 1 darab, nem lángol, de mögötte valami igen. Érdekes látvány volt az is. Bal oldalt szitává lőtt, szétrobbantott, üres, romos épületek. Némelyikre még a vezetékpózna is rádőlt. Nem tudom hogy miért hagyták ezt úgy, mindenesetre ilyet is ritkán lát az ember. Legalábbis Én.
Lassan megérkeztünk, a Kuwait Citytől cirka 90 km-re lévő határhoz. Begurultunk a határátkelőhöz, ahol volt pár rendőr... Itt a brazil sráccal fényképezőgép elő, és nagyon óvatosan csináltunk fényképet. Megkérdeztük, hogy át lehet-e menni, vagy hogy mennek itt a dolgok. A határőr felhívta a figyelmünket hogy csak busszal. Ott áll a parkolóban, tessék odamenni, ingyenes, felszállnak és átjönnek. Wáó. Ennyi. Karnyújtásnyira Iraktól. Ez volt az a pillanat amikor úgy voltam vele hogy furán érzem magam.
Visszakanyarodtunk a parkolóba ami nem volt messze. Az egész olyan üresnek, kihaltnak hatott attól függetlenül hogy voltak autók,meg voltak emberek is. A parkolóban, Achmed lebeszélte a sofőrrel a dolgokat, elbúcsúztunk Renitől akin látszott hogy nagyon izgul és kész. Busz elindul, el a határ felé, mi meg megcélozzuk gyalog a kis élelmiszerboltot ami a határ mellett van. Reninek integetek, Nővéremnek meg írok egy SMS-t hogy éppen sétafikálok a párszáz méterre lévő iraki határ felé. A koncepció a következő volt: megvárjuk amíg Reni a túloldalról hangot ad. Addig meg reggelizünk. Vettünk, fagyit, csokit, sajtos cuccot. Jól betömtük, és közben dumáltunk mindenféléről.
Reni a buszonMár csak a katonai szerkó kellene és mehetnék jenki katonánakMögöttem a határKörülbelül egy óra reggelizés után úgy döntöttünk hogy menjünk hazafelé. Reni átért, jól van (azt hiszem).
Nagyjából 10 perce mentünk az autópályán amikor oldalt megláttunk egy adag tevét. Szabadon. Mi sem természetesebb mint hogy félreállunk a leállósávba és becaplatunk a sivatagba megsimogatni a tevéket. Volt tevepásztor is egy szudáni arc, aki kedves volt, mondott pár dolgot a tevékről, meg megengedte hogy megüljük a vezértevét. Nekem nem volt túl sok kedvem ehhez. Aztán el kellett futnia mert 6-8 teve elkezdett elmászni az autópályára. Egy ideig egyedül voltunk 3 tevével, néha beszartunk amikor elkezdtek felénk ügetni, de összességében nagyon jó fejek, sokat hülyültünk:)
A szudáni pásztorral(több kép a galériában)
hazafelé menet Alex bealudt, Achmeddel ketten dumáltunk mindenféléről. Autókról, kuwaitról meg egyéb témákról. Az Avenuesba mentünk ami nem volt érdekes, baromira untam már. Órákat és napszemüvegeket néztünk mert a brazil gyerek azt akar venni. Éhesek voltunk és fáradtak. Nah az éhséget egy méregdrága étteremben hagytuk ott. Egy régi '40-es évekbeli amerikai étteremben: Jhonny Rocket (ha ez mond valamit). Hihetetlenül finom volt, egyszer ki kellett próbálni, de az árait nem lehet finanszírozni az ösztöndíjból.
Záróakkordként pedig ez a csoda állt a parkolóban. McLaren Mercedes SLR cabrio. Elképesztően jól nézett ki, csináltam is róla 1 jó fényképeket és sok rosszat. Jah és rossz helyen parkolt, de Ő megteheti. Olvadoztunk tőle...
Nos ennyi volt az Én kis kalandom hétfőn. Mint ahogy az elején is írtam, lehet hogy semmi különleges nem történt, de Én valami hihetetlenül élveztem és nagyon örültem hogy elmehettem. Reméljük a második félévben majd egy babiloni kiruccanás is lesz belőle és akkor valóban át is lépem a határt, de ezek csak tervek-álmok egyenlőre.
Bejegyzések
