ISTikamet ISTanbul illetve cześć!

KÉPGALÉRIA

Azaz úti cél Isztambul illetve csá! Nagyjából így fordíthatnám a címben szereplő két kifejezést. A lengyel köszönés Ewa-nak míg a török (és gondolom mindenki kitalálja hogy melyik melyik...) Hassannak és Merihnek szól. De haladjunk sorjában.

Talán úgy két hete lehetett, amikor a törökök Facebookon konkrétan összecsődítették a fél markaz lugatot, hogy menjünk el egy közös vacsira valahova. Nah ebből az lett, hogy majdnem mindegyik fiú eljött, szám szerint 17, ám a lányok közül nem szerethetik sokan a törököket, mert csupán 4-en jöttek el.

Már az odamenetel is elég érdekes volt: ritkán menetel 17 (leginkább fehér) ember együtt Kuvait utcáin. A busz amit leintettünk (itt ugyebár le kell inteni, és vagy megáll vagy nem... Tegnap például csak lassított, úgyhogy futásból ugrottam a buszra) üres volt, így mondhatjuk azt is, hogy saját buszunk is volt:)

Jól sikerült az este, ettünk sokat, hülyültünk, sok fényképet csináltunk, jól elcsaptuk az időt. Arra amire ki lett találva ez az összejövetel arra nagyon jól szolgált.

Azt hiszem Vasárnap volt. Vasárnap férfiember nem borotválkozik.

Elvoltunk:)

A következő dolog már Hassan indulása volt pár nappal később. Nah ez ha lehet akkor még jobbra sikerült. Ülök a szobámban kb este 10-kor amikor Hassan kopog, hogy végső búcsú, megy el. Hajnal kettőkor indul a gépe. Kaptam tőle ilyen török unaloműző gyöngyöt, meg kézfogás-ölelés. Nem megy nekem ez az ölelgetés, nem hiába, vannak akik hozzá vannak szokva, vannak akik nem.
Nah de hát nincs jobb dolgom, megyek segítek, meg még lógok itt Veled amíg el nem mész. Átmentünk a 4-es épületbe és nem csak nekem volt ugyanez a gondolatom. Ugyanis jöttek az oroszok, koreaiak, indonézek, kirgizek, lengyel, törökök... Aki csak megtudta hogy Hassan most megy el, az ment és kísérte.

Természetesen Hassannak sok cucca volt, de egyet sem engedtünk neki cipelni, levittük a buszba, bepakoltunk. Ekkor nem hogy elbúcsúztunk volna, hanem mindenki be a buszba, megyünk a reptérre is vele:)
Hatalmas volt. Ott helyben találtunk ki mindent, ott helyben döntöttük el, hogy megyünk vele a reptérre. A buszvezetőnk új volt és nagyon meg volt illetődve. Volt velünk egy dzsibuti gyerek, aki behangolta csuma hangerőn a buszban a kuvaiti raprádiót, így majd 20-an kísértük Hassant, miközben ordított a zene.

Ha ez még nem lett volna elég, borzoltuk egy kicsit a vezetőnk idegeit is, azzal, hogy az indulási oldalon nem lehet megállni huzamosabb ideig, de mi megálltunk, kiszálltunk mind a 20-an és egyenként elköszöntünk Hassantól. Hassan már láthatóan küszködött az érzéseivel, mi meg a búcsúzás után, miután Ő a csomagjaival szépen elindult, "sorfalat" álltunk a reptér bejáratánál, és háromra 20 fiú ordította, hogy ISTIKAMET ISTANBUL! Nagyon jó volt, képzelem Hassannak milyen jó lehetett:) Egy pár pillanatra megállt az indulási oldal, mindenki felénk fordult... volt aki mosolygott, meg volt olyan aki csak nézett, hogy most ez mi?

Később kiderült hogy Hassannak overbook-olták (ezt magyarul hogy mondod?) a helyét, és még két napot (!!) töltött a reptéri hotelben, Kuvaitban... Felettébb kellemetlen.

Merih is elment, bár Ő sajnos hétköznap délelőtt ment el, ami miatt nem tudtuk kikísérni, ám Tőle is rendesen elbúcsúztunk.

A következő indulónk Ewa volt, a lengyel lány. Vele nem vettünk részt "búcsúbuliban", csak elmentünk csavarogni, meg enni aztán elköszöntünk egymástól. Megyek majd Lengyelországba biztosan, illetve jön majd biztosan Magyarországra is.

Aztán legyen egy még aktuálisabb dolog is itt a blogon... Hazaindulás! Ilyen se volt még itt. Ugye amikor először mentem haza akkor nem igazán gondolkoztam, vagy írtam arról hogy hazamegyek.

Nos Augusztus 11.-től kezdődik a csodálatos Ramadan, aminek az az egyik tulajdonsága, hogy az emberek vegetálnak, meg levegőt vesznek egész nap: azaz nem csinálnak semmit. Nah most baromira nincs kedvem itt ragadni akkor... (arról nem beszélve hogy kaját se kapnánk normálisan). Pár nappal ezelőtt még az volt a csodálatos hír, hogy augusztus 10.-én lesz majd az utolsó vizsgánk, és akkor utána lehet majd intézni a dolgokat és menni haza. Gondolom mindenki látja a problémát.

Már azon is gondolkoztam hogy előbb is hazamegyek, nem éri meg nekem ez... Így sincs semmi amit itt csinálni lehet, miért is maradjak, amikor még szívatni is akarnak egy kicsit utána.
Aztán a hét közepén sikerült annyit elérni hogy a vizsgák befejeződnek 5.-én és nekünk nem fog kelleni semmilyen különleges papír, hogy elmenjünk, illetve azoknak akik maradnak, elintézik, hogy az egész tartózkodási engedély törlés, repjegyfoglalás már meglegyen mire megírjuk a végső vizsgát. Így elvileg csak fel kell markolni a sahadát (bizonyhitványt) és lehet menni isten hírével...

Ez eddig mind szép és jó, ám problémák hadával állunk szemben: a repjegy foglalás csak 1 napig érvényes, illetve ahhoz hogy kézbe kapd magát a jegyet, ahhoz kell hogy legyen a kezedben sahada. Amúgy a sahada mindenható, mivel jelen állás szerint a tartózkodási engedély megszüntetéséhez is az kell. Még egyenlőre ezek nem tisztázottak, de remélhetőleg az lesz pár napon belül.

Ha minden jól alakul és nagyon pozitív akarok lenni akkor azt mondom hogy 8.-án már otthon vagyok (vagy éppen haza tartok). Ha viszont nagyon negatívan akarom szemlélni a dolgokat akkor nem kizárt az augusztus 20.-a után való indulás (sőőt még később). Bele se akarok gondolni mert csak rossz kedvem lesz.

Utolsónak pedig egy keveset az időjárásról. Nyár van és nagyon durva. Beköszöntött a napközbeni 48-52 fok (több nem nagyon lesz). Ez olyan meleg, amiben pusztulás van. Valóban a pofádba nyomják hajszárítót, nem is, a HŐLÉGFÚVÓT és maxra kapcsolva perzselik le a szőrt az arcodról. De ha ez nem lenne elég akkor kb 5 perc séta után nem tudsz megállni egy helyben, ugyanis a cipőd-papucsod-bármid annyira átforrósodik, hogy ha várni is kell akkor is helyben lépkedsz, nehogy leégjen a talpad.

Ez megy már egy ideje. Lehet erre még egy lapáttal rakni: ehhez a meleghez nem is kell más mint hogy benézzen Kuvaitba a jó öreg páratartalom bácsi. Szemét egy alak Ő... nem is gondolkozott sokat mennyire tekerje fel a páratartalmat, rögtön 87%-kal kezdtünk. Ehhez az értékhez már kopoltyúk kellenek, mert több a víz a levegőben mint normál oxigén.

Nem kell sok, elég kb 2 perc, hogy a saját izzadságodban fürödj meg, ami hihetetlen jó érzés (nem, nem az.). És ugye Kuvaitban minden 15 fokra van légkondizva, ami miatt minden alkalommal csak találgathatod, hogy mikor fogsz tüdőgyuszit kapni egy séta után.

Slusszpoén: a légkondim az előtérbe, a szőnyegre vezeti már a páravízet, mert nem tud vele mit kezdeni... Már nem lepődtem meg, csak mondom.

Nem lehet minden nap írni

Nem lehet, mert annyi dolog nem történik, az olvasókat meg baromira nem akarom azzal untatni hogy mi mindent nem csinálok, meg mi minden nem történik.

Habár most egy picit rossz vagyok, mert a szombat-vasárnapom meglepően jól sikerült.

Péntek este kezdődött azzal, hogy lent voltunk kosarazni, ami nem tartott sokáig, meg nem ment annyira jól de azért élveztem. Első alkalom a hátam óta. Jól esett.
Aztán még aznap este, minden idők legnagyobb homokviharját láttam itt Kuvaitban. A korábbi poszt azzal foglalkozik, tényleg brutális. A homok nem jó móka. Csípi a szemed, kaparja a torkod, és MINDENED homokos lesz.

Szóval kosár közben realizáltam, hogy a következő napon korcsolyázás lesz a szakan szervezésében. Ezt nem hagyhattam ki. Fél KD az egész, busz oda, busz vissza, belépő. Ott béreltem most egy hokikorit.
Jöttek az oroszok, Adelbek, Adelet, a koreaiak, indonézek, sőt mikor odaértünk akkor örömmel konstatáltam hogy ott volt Reni is. Szóval sokan voltunk. Az oroszok és Theo tud előre menni, aztán ennyi. Hátramenni, meg megállni csak Én tudtam. A korcsolya nyomta a talpam, de legalább tartotta a bokám. Ellenben éle nem volt. Így amikor kanyarodni akartam akkor volt olyan hogy elkezdett oldalra menni a kori ami eléggé félelmetes. Ilyet még nem is nagyon tapasztaltam koris pályafutásom alatt.
Előre koszorúban akarsz kanyarodni, viszonylag nagy sebesség mellett, és annyit érzel hogy oldalra is csúszol. Durva.

Voltak kis arab gyerekek, meg voltak amerikaiak (Moom the skates are rubbish!)
Ki akartam próbálni hogy megy-e a hokimegállás: amikor a két korit párhuzamosan elfordítom és farolok. Nos mondhatjuk azt hogy siker volt, de a saját korimban ez jóval magabiztosabban és jobban megy (Csopak, jég, hoki, rémlik?). Szóval megcsináltam. Ennek fura eredménye lett. Artur az orosz srác rögtön jött hogy hogyan csináltam, mutassam meg neki. Aztán jöttek az arab kisgyerekek akiknek az volt az első kérdésük hogy Te pro vagy? Mondom nem. Mindegy, csináld meg nekünk ezt a megállást, MOST!

Szóval élveztem, jó volt:)

Aztán vissza a szakanba ahol 1 órás pihenőt rendeltem magamnak, majd pedig az oroszok keltettek hogy hajrá, menni kell, mert ugye meghívtak bennünket. A meghívás elég fura volt. Egy indiai srác hívott bennünket, aki nagyon vallásos volt, és nem átallott hit téríteni. Kaptam is kis muszlim csomagot, mindenféle könyvvel, hogy így ez meg az...
Voltak olyanok akiket már korábban meghívott egy rendezvényre, de mi Rafallal újak voltunk. Facebookon ment a diskurzus a meghívottak között. Itt kialakult egy kis kérdez-felelek, mert a pár ember ki volt akadva hogy baromira nincs kedvük a muszlim maszlagot hallgatni, meg hogy mennyire király az, meg hogy ha megtérnek akkor azt fogják csinálni amit isten mond nekik. Én úgy voltam vele, hogy ha ez lesz akkor mosolygok egyet, meg különben is azt hallottam hogy jó lesz a kaja.

Lementünk a portára gyülekezni. Két kuvaiti jött értünk, fehér dishdáshában, ahogy kell. Mivel megyünk? Hát mivel mással mint két teljesen lesötétített, fekete, bazinagy amerikai terepjáróval. 1 terepjáróba 8-an fértünk el(!!) úgy hogy nem kellett összehúznunk magunkat. De olyan szinten nem, hogy hárman egymás mellett tespedtünk egy sorban, úgy hogy a vállunk közel sem volt egymáshoz.
Elindultunk. Kicsit siettünk, ami úgy nézett ki hogy a két hatalmas lesötétített, fekete terepjáró (komolyan inkább tank) a belső sávban, konvojban 160-nal takarította az utat. Kicsit filmszerű érzésem volt.
Kb 20 percet utaztunk, amikor is megálltunk egy mecsetnél. Itt vagyunk? Nem, csak imádkoznunk kell. Jaa OK. Persze a képmutatók is bementek imádkozni, ha már mindenki imádkozik, mi addig kint maradtunk és beszélgettünk.

Végeztek, beültünk a terepjárókba és mentünk kb 200 métert egy házig. Végül is a kényelem a legfontosabb. A ház hatalmas volt, tipikus kuvaiti kastély szerű ház, ami egy nonprofit társulat, a TIES otthona volt. Lementünk az alagsorban, ahol a már megszokott nagy tér várt minket, fotelekkel. Leültünk és meghallgattuk az előadást. Elvileg Kuwait történelme lett volna az előadás témája, de a láthatóan igen tanult, és normális előadónk inkább választotta a nemzetközi kapcsolatok, az IQ illetve az EQ fogalmának magyarázatát. Végezetül arra jutott hogy a barátság a világban az egyik legfontosabb, és hogy Ő a barátainak köszönhet sok mindent.

Meg is ajándékoztak minket. Kapott mindenki egy kuvaiti, tradicionális hajómakettet (az olaj előtt hajóépítésből éltek leginkább). Nagyon pofás, szerintem hatalmas ajándék. Arról nem beszélve hogy magamtól eszem ágába sem jutott volna ilyen emléket venni Kuvaitról.
Aztán jött a kaja. Hál istennek nem csak Én vagyok ennyire egyszerű gyerek: az oroszok szabályosan gyermeki izgalommal jöttek oda hozzám hogy hurrá, most jön a kaja.
Szokásos kuvaiti vacsora volt, de valami olyan finom hogy elképesztő. Komolyan mondom nagyon finom. Finom rizs, finom csirke, finom marha gombás mártásban. rengeteg volt, de mindent felfaltunk. Jó volt.

Aztán haza, kis dumálás még Rafallal aztán alvás.

Másnap este pedig olvasás közben kopognak az ajtómon. Merih és Hassan, a két török srác volt az. Bálint öltözz aztán menjünk meccset nézni! Micsoda? Meccs!! Több se kellett, felöltöztem és mentem. Jött Rafal is. 4-en mentünk a mubarakiyyához közel lévő török helyhez, ahol már ki volt készítve a TV meg minden.
Bevallom, először nem volt sok kedvem menni, fontolgattam hogy nem is megyek. Aztán szerencsére nem tettem ilyet. És milyen szerencse!
Ugyanis baromira jól éreztem magam. Galatasaray a Fenerbahce ellen, a Fenerbahce nyert, habár Én a GS-nek drukkoltam. Jól éreztem magam, a srácokkal is dumáltunk, a focimeccs is király volt főleg egy olyan társaságban ahol érzed, hogy mindenki feszülten nézi a TV-t hogy mikor lesz helyzet.
A kajáról nem is beszélve. Kebabot ettem és ilyen török sajtos akármit. El sem tudjátok képzelni hogy milyen jó volt, és hogy mennyire sokat ettem. Nem olvasnak, de ezúton is köszönöm a meghívást. Nagyon jól éreztem magam.

Azóta semmi érdekes nem történt. Majd ha lesz még valami akkor megírom:)