Autópálya

Kétszázzal száguldunk az autópályán reggel fél hétkor, a vízcseppek felfelé menetelnek az ablakon a menetszéltől, mint hangyák nyár végén. Én vezetek, mindenki más kapaszkodik. Épületek suhannak tovább, az eső megver mindenkit. Levillognak néha, aztán mi is elhúzunk pár közlekedő mellett. Majd észreveszem a negyedik kollégiumi épületet. Egy pillanat alatt semmivé foszlott a visszapillantó tükörben.
A tizedik emeleten állok, az ablak előtt egy boxerban. Törölgetem a szemeim ahogy bámulok ki az ablakon és nézem ahogy száguldunk.

Valahogy ilyen érzésem volt amikor ma reggel felkeltem és kibámultam az ablakon. Apokaliptikus hangulat, a fák mintha magvakat csipegetnének a földről, és esik az eső. Esik? Vízszintesen vágja az étert.
Az egész épület remegett, kíváncsian figyeltem hogy mikor kezdünk el mi is hajladozni a buta szél parancsaira.

Meglepően éberen léptem ki a szobámból hogy elinduljak a fürdő felé, kis boxeralsó, amsterdamos füvezős béka volt az alvótársam, csak hogy polgárt pukkasszunk.

Jelenésem volt fél nyolckor a recepción: Artúr szólt hogy a vezető elintézi nekünk a kórházat, meg a személyit. Szóltam Rafalnak is aki azt válaszolta hogy ott lesz. Nem erre a válaszra számítottam. Csont fél nyolcra leértem, Rafal akkor lépett be az ajtón, amin süvítve tolakodott utána a szél.

Elégedett fejet vágott, majd elmondta hogy kezdte azt hinni hogy átvágtam. Mielőtt még nagyon belegondoltam volna abba, hogy lehet az oroszok meg velem játszottak, megjelent a boszniai srác, ugyanazzal a céllal. Rendben, helyben vagyunk. Lassan szállingóztak az emberek, készen arra hogy vérvizsgálatot csináljanak és utána leadják a személyi igénylést.

Nos akkor itt megállnék egy picit.
Kezdjük azzal hogy SENKI nem mondja, hogy mit is kell intézni, neked kell rájönnöd, hogy merre vannak a dolgok, mit kell csinálni. Nem vagyok egy elveszett ember, de egy minimális tájékoztatást elvárnék. Előző ösztöndíjasok, itteni haverok, köszönöm. Remélem engem is majd elolvas egy jövőbeni ösztöndíjas és fogok tudni neki segíteni.

A következő dolog az a fényképek. Összeszámoltam: most tartunk a 16. leadott igazolványképnél. Körülbelül 6000-7000 forint értékben költöttem igazolványképre. Valamelyik arab ezekkel tapétáz. Nem akarok belegondolni hogy mi van akkor amikor valakinek meg is tetszünk. Kér még? Biztos vagyok benne, hogy még kelleni fog, mert ide érzem hogy a sarokba nem jutott elég. Amúgy nagyon vicces hogy majdnem minden igazolvány meg egyéb helyen más a fejem, meg a hajam.

A harmadik pedig maga a vércsoportvizsgálat és kórházi ügyintézés. Egyszer már végigültünk egy ilyen vizsgálatot, körülbelül ugyanazt a papírt kaptuk meg kitöltve mint amit most megint ki kell töltetni. Nem mintha nem akarnék vérvizsgálatot mert miért ne? Csak valahogy nem hiszem el hogy ez nincs meg valakinél, nem tartja egy mappában az éppen aktuális ösztöndíjasok űrlapjait, hogy utána ezzel ne kelljen foglalkozni. Nekem ez magas.

Nos odáig sikerült jutni, hogy mi ketten Rafallal mehettünk a dolgunkra, mert a Főatyaúristen nem volt még akkor bent hogy kitöltse a papírjainkat. Ez azonban nem az Ő hibája hanem teljesen egészében a miénk, ugyanis nem mentünk el hozzá (és most már végkép nem tudom ki az) kitöltetni a papírokat. Mondjuk nem sikerült megálmodnom hogy mit is kell ezzel csinálni, de majd talán megjelenik mint a csodaszarvas. Insaallah.

Én elmentem iskolába, kemény 40 percre, Rafal meg vissza aludni. Aztán suli vége, nincs semmi, bejelentették hogy Vasárnap nem lesz suli (Reni Te orákulum:D) mert muszlim újév lesz. Én meg mondtam hogy nekünk meg teljes hétvége lesz a vasárnappal...

Hazafele már salak-piros lett minden: értsd azt ezalatt hogy egy enyhe homokvihar jött, és olyan idő lett amiben inkább alszol mint hogy bármi mást csinálj. Én mondtam hogy elmegyek valami kaját szerválni, aztán megyek. HIBA VOLT.

Visszafelé csónakot kellett volna bérelnem, de csak a cipőm volt. Vártam egy picit, hogy elálljon, de nem akart. Gondoltam erőt veszek magamon és hazafutok. 300-400 méter körülbelül. Gondoltam hogy majd ha futok és átugrom a pocsolyákat akkor nem lesz gond. Ekkor jött a bibi. Az ugrálós dolog 10 méterig működött, utána nem volt mit átugrani. Egy egybefüggő nagy tócsa volt minden és eszméletlenül zuhogott az eső.

Éreztem ahogy bokáig lépek a vízbe, a barna cipőm eltűnt a vízben. Ez van. Nem tudtam erre koncentrálni. Teljes erőmből sprinteltem, a végén azt hittem lebabázok, már remegtem annyira kimerültem. Egy hatalmas vízi szörny lépett be a koliba: Én. Konkrétan bőrig áztam. És nem a "kicsit megáztam de azt mondom hogy bőrig áztam" elcsépelt jelentésre gondolok... bőrig-bőrig. Az alsógatyámból két kézzel csavartam ki a vizet. A cipőm 4x nehezebb lett, és sokkal sötétebb színű. Nem is a szobámban vetkőztem le, hanem mentem a konyhába és rögtön pakoltam a cuccokat a szárítóba...

Kuvaitban bőrig áztam. Aggódtam a szobám miatt is, de hál istennek semmi nem jött be. KOPP KOPP.

És mi a vége az egésznek? fél órával visszaérkezés után enyhe szellő fúj, az eső nem esik, és süt a nap. Nem káromkodtam, nem voltam ideges, egészen jól viseltem a dolgokat.

Remélem nem untattalak kedves Olvasó, de most betűnapom volt. Alkotni mindig kell, és ha már itt tartunk, megyek is kreálok még valamit.